Honnan jöttünk, kik vagyunk?

A magyarság történetének kezdetét körülbelül hatezer évvel ezelőttre tehetjük. E hosszú életútnak csak alig több mint egyhatoda esik a Kárpát-medencére. Származásunkra, vándorlásainkra vonatkozó hiteles okmány, dokumentum alig maradt. A "honnan jöttünk, kik vagyunk?" már csak ezért is őstörténetünk legtöbb vitát kavaró kérdése. A régóta keresett válaszban tények és feltételezések, észérvek és érzelmek keverednek. A kutatók - történészek, régészek, nyelvészek, néprajzosok, antropológusok - egymásnak gyakran ellentmondó, mert ellentétes érdekek vezérelte krónikákból, indulatok fűtötte levelezésekből, a régmúlt idők ködébe vesző szájhagyományból és legendákat szubjektíven elmesélő feljegyzésekből indulhattak csak ki, mielőtt - sírok feltárásával - tárgyi emlékekhez is jutottak. Az ismeretterjesztő értekezés alapjául szolgáló szakkönyvekben, tanulmányokban (lásd: Felhasznált irodalom) is sok a "valószínűleg" és az "alighanem", s a régi korok gyér forrásanyaga erre, bizony, tág lehetőséget ad. Nehezen férnek meg egymással a szaktudományok kutatásaiból levonható következtetések. Például: nyelvünk finnugor eredetre vall (pontosabban: beszédnyelvünk alapozása finnugor, de énekbeszédünké nagyrészt török), antropológiailag ugyanakkor nem lehet alátámasztani e nyelvrokonság tényét. Mondakincsünk szkíta-hun származásra enged következtetni (egyértelműen szkíta környezetre utal például az Arany János "Rege a csodaszarvasról" című költeményéből ismert testvérpár és az általuk üldözött szarvas, illetve a honfoglalás kori művészetünkben kedvelt sasábrázolások, valamint az Emeséhez kapcsolódó turul-monda, de a szkíta korig vezethetők vissza a Szent László-legenda ábrázolt jelenetei is, arról most nem is beszélve, hogy a Káma környékén létezett szkíta kereskedőváros), az embertani sajátosságok pedig belső-ázsiai eredetre. Még az avar korban erősen keleti jellegű népek telepedtek a Kárpát-medencébe, többek között mongoloidok, pamíriak, turanidok és keleti mediterrán emberfajták. Ők a honfoglaláskor nem pusztultak el, hanem beleolvadtak a hódító Árpád népébe. A késő avar népesség ma is él bennünk, s a képet később tovább árnyalja az úzok, besenyők, kunok, jászok betelepülése (nem beszélve a városok vallon, német telepeseiről és a peremterületek szlovák, román, szerb lakosságáról.) Az Árpád-kori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok összesítése alapján némelyek úgy vélték, hogy a honfoglaló magyarság nagyobbik fele az úgynevezett kaukázusi-turanid fajhoz, a kisebbik pedig a kelet-balti fajhoz tartozott, és az egyik népet a dél-kaukázusi szavírokkal vagy szavárd magyarokkal, a másikat a volga-vidéki onogurokkal azonosították. Csakhogy az arányok azóta tovább pontosodtak: 25% uralid vagy europo-szibirid, kb. 50% turanid vagy europo-mongoloid, 10% pamirid, kb. ugyanannyi anatoliai (Homo sapiens tauricus) és csupán 5% kelet-balti. Vagyis - így a szakember - "Árpád magyarjainak embertani képe nemhogy nem volt egységes, hanem határozott jellegekkel különbözött egymástól, s ezt kénytelenek vagyunk úgy magyarázni, hogy különböző népekből tevődött össze." A magyar nép tehát "anyai" ágon európai, "apai" ágon ázsiai, s kapcsolatban van a két nagy terület ősi műveltségével. A hét vagy tíz törzs (az iskolában tanultakon kívül: Varsány, Tárkány, Székely) kérdése is világosan mutatja eurázsiai ötvözetünket. A honfoglalást jóval megelőző vérszerződés, legalábbis a hét törzs egyesülése, a törzsszövetség minimálisan két különböző népből szerveződhetett, különben nincs értelme a "vérszerződésnek". Kitűnő őstörténészünk szerint "hét vagy tíz törzsből álló törzsszövetségünk tagjainak más lehetett a hagyománya - s nyilván a származása is!" Különben nem neveztek volna bennünket eddigi történetünk során a következőképpen: magyar, türk, szavár, onogur, baskír ... A történetíró, amikor megállapítja, hogy eszmei hagyományainknak és társadalmi fejlődésünk motívumainak több közük van a "hunokhoz", mint a finnugor népekhez, egyúttal azt is kénytelen leszögezni, hogy a hunokkal szó sem lehet nyelvi-faji azonosságról. Az is lényeges, hogy a nyelvtörténet nem mindig azonos a népek politikai-társadalmi történetével, különösen nem a lovasnomád népek körében, ahol rendkívül gyorsan képződtek új és új törzsszövetségek, államalakulatok, s ezzel együtt nyelvcserék is előfordulhattak. Nyelvészeink azt mondják, hogy legközelebbi rokonaink az obi-ugorokat alkotó vogulok és osztjákok (saját nevükön: manysik és chantik), akik ma összesen körülbelül alig 25 ezren lehetnek. Igen ám, de az embertani vizsgálatok azt mutatják, hogy e két népnek - az úgynevezett obi-ugoroknak - semmi köze nincs a többi finnugor néphez, de még a magyarokhoz sem. (Egy régész szerint "ha a nyelvészek nem irányították volna az obi-ugorokra az embertan kutatóinak figyelmét, maguktól soha sem keresték volna ott elődeinket".) Mi következik ebből? Vagy az, hogy az obi-ugorok (akik régebben az Urál-hegység nyugati lejtőjén laktak) vették át a magyar nyelvet, amikor az még a finnugor nyelvek régebbi szintjén élt, vagy pedig a magyarság tanulta volna meg tőlük nyelvüket, amelyet ők is átvettek volna az ős finnugoroktól. A valószínűség az előbbi mellett szól.

Számos kiváló tudós munkájának áttanulmányozását követően nem restelltem elővenni gimnáziumi történelem tankönyvemet sem (1966-ban írták). Egyebek között ezt olvasom - újra - benne: "Az i.e. V. évszázad táján a magyarok elődei kiváltak az ugor népek közösségéből, s dél felé húzódtak. Új hazájuk az erdőövezet és a füves puszta határán, a Bjelaja folyó menti Baskíriában terült el. ... A füves puszta övezetében ogur török törzsek szomszédságába kerültek. Nagyszámú török jövevényszavunk arról tanúskodik, hogy őseink e törzsekkel szoros kapcsolatba kerültek, sőt részben össze is olvadtak velük. ... Az i.e. V. század derekán baskíriai hazájukból a bolgár török eredetű onogurok (= tíz törzs) törzsszövetségéhez csatlakoztak, s velük együtt a Fekete-tenger északi partvidékén telepedtek meg. (A magyar nép "ungar" neve, amely később valamennyi nyugat-európai nyelvben a magyarok elnevezésének alapja lett, az onogur népnévből ered.) Itt előbb a Csendes-óceántól a Fekete-tengerig terjedő türk birodalom keretében, majd a türköktől elszakadt kazár fejedelemség fennhatósága alatt éltek. 830 körül a már korábban is lázongó magyar törzsek függetlenedtek a kazár birodalomtól. Előbb a Don és Dnyeper közötti Levédiában, majd a Dnyeper-Dnyeszter melléki Etelközben telepedtek meg." Utánanéztem annak is, mit tanulnak erről a mai diákok. Egy szakközépiskolai tankönyvben ezt találtam: "I. e. 500 körül a dél felé vándorló déli ugorok - az előmagyarok - szomszédságba és kapcsolatba kerültek a Dél-Urál környéki pusztaságokon vándorló iráni nyelvű törzsekkel. Tőlük egyébként mint nomád állattartók sem életmódban, sem viseletben, sem fegyverzetben, sem használati tárgyakban nem különböztek: valamennyien "szkíták" (szittyák) voltak. ... Az ősmagyarok az i.e. 500-at következő évezredben az európai sztyeppevidéken hullámzó nomád szkíta népek közt sodródtak ide-oda. ... Egyes feltételezések szerint az ősmagyarság legkésőbb az 550-700-as évek közt a Dél-Urál keleti lejtőjéről átköltözött annak nyugati oldalára, nagyjából a mai Baskíria területére, amely esetleg azonos azzal a Nagy- vagy inkább ősi - Magyarországgal, ahol a mongol veszély miatt 1235-ben útnak induló Julianus barát megtalálta a visszamaradt magyarokat.? Egy harmadik, szintén ma használatos történelemkönyv szerint pedig "i.e. 500 és i. sz. 550 között őseink átköltöztek a mai Baskíriába, a Volga és a Káma folyó, valamint az Ural-hegység által határolt területre, az egykori Magna Hungariába".

Megosztás

Link: